Két nappal ezelőtt kismillió portál kürtölte világgá: Jorge Valdano elhagyta a Real Madrid sportigazgatói székét. Maga Florentino Perez jelentette be, amit már korábban tudni lehetett, bár a megénekelt indokok nem mindenhol találkoznak akár érintőlegesen a valósággal. Annyiban azonban minden forrásnak egyformán igaza volt régóta, a már jóval korábban kiéleződő Valdano – Mourinho ellentét valamelyikük dobbantását vetítette előre. Most megpróbálkozunk a majdnem lehetetlennel, igyekszünk átlátni a szitán, és megnézzük, a tagadhatatlanul madridi legenda Valdano tragikusan elbukott hős, vagy csak egy tökkelütött idióta, aki régóta már csak terhére volt a Királyi klubnak.

Valdano játékos karrierje a Newell’s Old Boys csapatában kezdődött, majd több spanyol állomás után (Deportivo Alavés, Zaragoza) 1984-ben szerződött a habfehérekhez. 1987-ig, sajnálatos májgyulladása okozta visszavonulásáig szerepelt a Realban, ahol csatárként 40 gólt szerzett, a Quinta del Buitre pót-tagjaként két bajnoki címet (1986, 1987), UEFA kupákat (1985, 1987) és Spanyol Ligakupát nyert (1985), az Albicelestes tagjaként pedig Világbajnoknak mondhatja magát, népszerűsége pedig a szurkolók köreiben töretlen volt sokáig. Még akkor is, mikor az épp általa vezetett Tenerife vendégeként (mindkétszer az utolsó fordulóban!) zsinórban két bajnoki címet bukott el a gárda, engedve át azt a Cruyff vezette Dream Team szerető ölelésébe. Egy évvel később a Benito Floro által edzett Real olyan gyengén szerepelt, hogy az aktuális elnök, Ramón Mendoza előbb nyárig a „siheder” Del Bosquét ültette a padra, majd nevezettünket invitálta meg vezetőedzőnek. Valdano pedig igent mondott, és hozta magával kedvenc emberét, Fernando Redontót is!

A kassza ekkoriban meglehetősen pangott, az egész egyesület veszteséget termelt, azonban Jorge már az elején leszögezte, további erősítések szükségesek ahhoz, hogy valódi sikerekért küzdhessen a csapat. Nehezen ugyan, de a Presidente előteremtette a szükséges összeget Amavisca, valamint a dán irányító, Michael Laudrup leigazolására, az új edző pedig szinte első intézkedéseként megadta azon volt csapattársai nevét, akik véleménye szerint már csak teherként lógnak a Real nyakán: Nem csak a Keselyűt (Emilio Butragueño) próbálta távozásra bírni, de Zamorano, Vázquez, Sánchís, Chendo és Buyo is távozásra lett felszólítva. Némi malíciával jegyezhetnénk meg, Valdano több ponton is tévedett: Buyo élete formáját hozta a következő idényben, Zamorano pedig 28 góllal zsebelte be a Pichichi-t, de több kiebrudalásra váró ex-sztár is jó formát futott. A szurkolók nagy örömére az idény végeztével (leginkább a kitűnő formában játszó Laudrup vezetésével) újra bajnoki címet ünnepelhetett a Real, és még a Valencia elleni Spanyol Kupa, illetve az Odense (!) elleni UEFA Kupa búcsút is megemésztették. Azonban a következő idényben olyannyira a BL szereplés került előtérbe (ha rémlik, ekkor láthattuk ferencvárosi fiainkat testületileg autógrammért pitizni meccs után), hogy a bajnokságban egymást érték a kínos zakók, valamint a gyászos gazdasági helyzet odáig fajult, hogy Ramón Mendoza lemondani kényszerült, helyére pedig az a Lorenzo Sanz került, aki finoman mondva sem volt kibékülve Valdanoval. Nem is csoda, hogy az első lépése Jorge menesztése volt, ki annyira megsértődött, hogy megfogadta, míg Sanz van hatalmon, ő be sem teszi a lábát a Bernabéuba. E ponton egy kicsit álljunk meg, és véssük jól az eszünkbe: Valdano előbb ugyan bajnoki címet nyert, de az ezt követőkben sem motiválni nem tudta sztárjait, sem pedig bármi újítást eszközölni az általa kitalált szisztémán, így ha „ha” alapon gondolkodnánk, szinte biztosra vehetnénk, hogy az idény végeztével így is, úgy is távozott volna. Hogy mivel indokoljuk ezt? Csupán azzal a ténnyel, hogy a csapat 65 éve startolt olyan rosszul, mint vele, és a helyezése is évtizedes messzeségben fordult elő utoljára a Real Madriddal…

Kijelentéséhez azonban tartotta is magát, csak a már korábban megénekelt Florentino Perez-éra első etapjában tért vissza az elnök szárnysegédeként. A sztori innen akár ismert is lehet, de pár adalékot ne felejtsünk el. Sportigazgatóként számos feladatot látott el, így például az átigazolások elősegítésében is fontos szerepe volt. Kevésbé ismert tény, hogy igazi „Erős emberként” folyamatosan beleszólt a mindenkori edző munkájába – ezt nem csak Del Bosque, de az összes edző többször is nehezményezte -, a közhiedelem ellenében egyik legnagyobb sugalmazója volt Morientes kiebrudalásának, sőt, Makelele szerződésmizériájában, majd az ő elengedésében is kiemelt szerepe volt. Mindkettő fájó pont, de még fájóbb, hogy az elnök és az edző közötti kapcsolattartás felelőseként alig valamit segített Vicente Del Bosque munkájában, sőt, kijelenthetjük, bár a sztárigazolásokat személyesen Perez hozta, neki kellett volna leginkább (persze az edző szavára hallgatva) felfigyelnie az együttesen tátongó lyukakra. A mára legendák ködébe vesző 9. BL győzelem után alig egy évvel (egy megnyert bajnoki cím után!) a vezetőség felállította Del Bosquét a kispadról, és ebben megint csak nagy szerepe volt címszereplőnknek: a korabeli sajtó ugyan kevésbé foglalkozott ezzel a vonallal, de több esetben is megírták, a halk szavú mester nem igazán hagyta magát befolyásolni Valdano által, aki napjában beleszólt az edzői parancsokba. Ezt Jorge meglehetősen nehezményezte, s bár túlzás lenne azt állítani, hogy egyedül az ő fejéből pattant ki a menesztés gondolata, de azt bizonyos, hangadóként támogatta az ötletet. A végeredmény ismert.

Carlos Quieroz pedig legalább annyira Valdano találmánya, mint Perezé. Szegény portugál tökéletes bábként funkcionált a két nagy kezében, s bár felhívta a figyelmet a keret hiányosságaira, Valdano már csak a következő idényben cselekedett – későn, hisz eddigre magára talált a Barca, a bajnoki címet pedig behúzta a Valencia. A tűzoltást pedig már inkább Arrigo Sacchi végezte Valdano helyett, bár nem volt teljesen áldásos az ő tevékenysége sem, hisz ekkor szakadt rá a klubra a Gravesen-Diogo-Pablo Garcia-Cicinho-Baptista trojka. Talán nem véletlen egyébként, hogy Perez alkalmazta technikai igazgatónak az olaszt, hisz láthatóak voltak a hiányosságok, melyeket Valdano (talán inkompetenciából?) egyszerűen képtelen volt felismerni, és megoldani. Perez bukásával viszont a nagy V is távozott, más kérdés, hogy utódja, Predrag Mijatovic talán még nála is fakezűbben bánt a rábízott feladatokkal.

Perez második eljövetelekor Valdano újra beült a sportigazgatói bársonyszékbe, hangzatosan előadva azokat a nézeteket, miszerint a megbízott edző munkáját ezentúl mindenben támogatja! Ha belegondolunk, még így sem véletlen, hogy mind Arséne Wenger, mind Carlo Ancelotti (többek közt) nemet mondott a felkérésre, és figyeljünk meg egy fontos adalékot: hamarabb volt a zsákban Kaká vagy CR, mint az edző – ennyit a koncepciózus munkáról. A végső befutó viszont tökéletes valdanói választás volt: a „chilei Wenger” értett a játékhoz, és befogta, amikor kellett. Nem hiába állt ki Pelle mellett Jorge, s nagy valószínűséggel már ekkor bedurcázhatott Perez emberére (az argentin végsőkig kitartott választottja mellett, bár felmerülhet a költői kérdés: vajon mennyire a munkája, és mennyire a befolyásolhatósága okán?). Mourinho pedig (mint ha messziről belelátott volna a Real Madrid belső viszonyaiba) már érkezésekor kijelentette, úgy hajlandó leszerződni, ha közvetlenül Pereznek tartozik csak elszámolással! Valdano pedig bizony nem ehhez volt szokva, így nem csoda, hogy az első adandó alkalommal fúrni kezdte a portugált. Emlékezetes eset, hogy néhány héttel a szerződés aláírása után már beszólt az új szabályokra (Mou a két edzés között nem engedte haza a játékosokat, hanem a Valdebebas-ban rendezett be társalkodókat, ezzel is erősítendő a csapatszellem kialakulását), feleslegesnek és nevetségesnek nevezve azokat. A válasz sem késett: José elintézte annyival, hogy csak egyetlen ember mondhat ilyet, és az nem Valdano.

Az adok-kapok már a nyáron folytatódott, a Marca egyenesen odáig ment, hogy Valdanót jelölte meg okaként, hogy nem kapott harmadik számú csatárt Mourinho. A viszály eztán odáig fajult, hogy a Special One elérte Pereznél, hogy a nagy V (sportigazgatóként!) nem tarthatott a csapattal az idegenbeli mérkőzésekre! Az utolsó csepp a Marca szerint az lehetett a pohárban, amikor Jorge egy privát megbeszélésen kvázi utasította Mourinhót Kaká szerepeltetésére – Karanka az esetről csak annyit mondott, sosem látta ennyire kikelni magából Josét. A Real Madridnál (mint azért elég sok helyen a világon) pedig mindig az erősebb kutya él nemi életet, Valdano őszinte megdöbbenésére azonban a szerepek nem neki tetszően alakultak. Felmerülhet a kérdés, az Elnök csupán Mou győzelmi szériáját nézte leigazolásakor, vagy azt is, talán a személyével átalakítható a klub belső struktúrája? Sőt, talán az sem véletlen, hogy a hírek már rég óta arról szólnak, Perez inkább Zidane-t látná szívesen az argentin helyén.

A jól értesültek már korábban hírül adták, míg végül Florentino Perez 2011. május 25.-én hivatalosan is bejelentette Valdano távozását, valamint az általános sportigazgatói poszt megszűntetését. Indoklása imigyen hangzik: „A szezon kezdetén tisztában voltunk azzal, hogy egy új, izgalmas, jövőbe mutató sportprojekt alapjait tesszük le, nagyon fiatal emberekkel és José Mourinho vezetésével, aki maximálisan élvezi a bizalmunkat. A szezon tapasztalatai azt mutatják, hogy szükség van egy új szervezeti struktúrára, melyben a vezetőedzőnk teljes önállóságot adunk.” Hogy valójában mit is jelent ez? Valdano távozásával elhárul egy régi probléma a Real Madrid edzőjének feje felől (hejj, ha ezt még del Bosque idejében meghúzza a Presi…); az átigazolások intézésétől kezdve minden szakmai munka (amolyan angol mintára,) a „football manager” kezébe kerül. Ezzel együtt Zidane jelenléte is megerősödik a klubon belül, s esetében talán nem puszta remény a mértékadó együttműködés. Ha pedig levonjuk a megfelelő következtetéseket, talán érthetőbbé válik mind a döntés maga, mind meglehetősen sok szurkoló öröme…

…és akkor most TI jöttök. Mit szóltok az ügyhöz?