Millió indokot lehetne hozni, miért tart ott a Real Madrid ma, ahol, hogy miért lehetségesek 5-0-s El Clásicós pofonok, miért cserélődnek évente az edzők és játékosok, kik a felelősök és miben. Az indokok nem csupán a mában, de a közel-, illetve régmúltban is keresendők. Sorozatunkban arra vállalkozunk, megmutatjuk, mi tette ilyenné a Blancókat, miért vagyunk általános közellenség, divatutálat tárgya, vélt és valós sérelmek alapján, tudd, hogy értsd alapon. A folytatás a betervezett Keselyű ötöse-korszak helyett végül ott veszi fel a történet fonalát, ahol az első Perez-éra megszakadt: egészen pontosan a Ramon Calderón és Predrag Mijatovic nevével fémjelzett 3 évet nyújtjuk felétek terítéken, annak minden örömével és bánatával egyetemben.

Tessék hátradőlni, hosszú olvasmány következik!

„Hülye voltál, mondom magamnak, majd ha ez elmúlik” – dúdolhatta kismillió Madridista (de főleg a Sociók) 2008 vége felé, látva a vezetőségben uralkodó inkompetenciát, valamint a Marca által szított tüzeket. Pedig első ránézésre a Bohóc ideális jelöltnek tűnt a Gyilkos által üresen hagyott trón betöltésére, még akkor is, ha megválasztása az erősen kérdőjeles kategóriába tartozik. Történt ugyanis, hogy 2006. február 27.-én Florentino Perez látva a sportprojectje (?) bukását, illetve a szurkolók nyomásának eleget téve lemondott pozíciójából, az elnöki széket (időlegesen) előbb Fernando Martínra, majd Luis Gómez-Montejano Arroyora hagyományozta.

A nyári választásokon szokatlanul sok jelölt indult (Juan Miguel „én 150 millióért elhozom Messit” Villar Mir, Juan „vissza Del Bosquét” Palacios, Loranzo „velem csak majdnem csődbe mentünk” Sanz, Arturo „mehet a bánatba a keret fele” Baldasano, valamint a nagyot mondó Ramón Calderón Ramos.  A legnagyobb esélyesei Palacios és Calderón voltak a harcnak; míg előbbi a spanyolosítást, a klub örök értékeit, és nem utolsó sorban a méltánytalanul menesztett Vicente del Bosquét állította csatasorba érvként, addig Calderón „valahonnan ismerős” módszerrel játszott: sztáredzőt, és sztárjátékosokat ígért, többek közt Kakát, Fabregast és Robbent. Talán nem véletlen, hogy a nagyzási hóbortban szenvedő Sociók közül sokan utóbbira tették fel a pénzüket s szavazatukat egyaránt; ugyanakkor máig erősen megkérdőjelezhető maga a végeredmény. Mára már köztudott: a levélben érkező szavazatokat érvénytelenítették, az elnöki címhez elég volt 8344 szavazat Palacios 8098-ával szemben…

Calderón tehát révbe ért, és hozta magával a kampánya alatt látványosan beígért emberek közül kettőt: Capellót és Mijatovicot. És ennyi. Az igazságosság jegyében tegyünk hozzá valamit. Bármennyit is lehet savazni Perez átigazolás-politikáját (okkal), de a beígért sztárokat minden esetben szállította (jó példa erre Figo, vagy Zidane esete), míg a jó Ramon elvileg Capello „keze alá” igazolt, a hangos ígéretekből szinte semmit sem tartott meg. Az öreg talján pedig hozta is magával az éppen a Serie B-be süllyedő Juventusból Cannavarót és Emersont (közel 20 millióért kettőjüket), majd az Öreggel megromlott viszonya miatt átadólistára tett gólvágót, Van Nistelrooyt. Végezetül a Lyontól a mali Mahamadou Diarrát, és az ágyúsoknál kegyvesztetté vált Reyest (Baptista egy éves játékjogáért cserébe, kölcsönben) köszönthettük habfehérben. A beígértek sehol, de talán nem durcogtunk annyira, hisz mindent összevetve hatékonyan erősítették meg az amúgy sem gyengécske keretet – gondoltuk ekkor.

Ám a szezon nem kezdődött éppen rózsásan. A nyitó fordulóban döntetlen a Villarreal ellen, ötödikben hazai döntetlen az El Derbi madrileñon, majd egy vereség a Getafétől, a BL nyitányon vereség a Lyontól… de legalább a (hazai) El Clásicót behúztuk 2-0 arányban. Némileg csitított ez az acsargáson, valamint az is, hogy az elnök megkötötte a Futballtörténelem legzsírosabb televíziós szerződését: 1100 millió euró csöpög majd 2013-ig a klub zsebébe. Hurráéljen, már csak a focit kellene meghonosítani a Bernabéuban – mondogattuk. Mert az bizony továbbra is botrányos volt, és a teljes erőből száguldó Rijkaard-csapat mellett ez megbocsáthatatlan véteknek tűnt, pláne hullajtott pontok szempontjából. Calderón a kedélyeket csitítandó nagy dirrel-durral meghirdette a legújabb programját, melynek hála (tervei szerint) a világ legtehetségesebb fiatal játékosait öltözteti habfehérbe – e program keretein belül került decemberben a fa alá Higany, Marcelo és Gago, összességében 40 millió ellenében. Na meg az év csődje is ekkor ütött be, otthon egy lenge null-három, a Recre ellen (megállt a számban a bejgli, az biztos).

A továbbiakban is várakozásokon alul teljesített a gárda, és a pláne az egészben az, hogy idegenben kifejezetten jó mérleggel meneteltünk, csak hát az a fránya Bernabéu… Ráadásnak Aranylabdáson annyit még nem röhögött a saját szurkolótábora (persze csak kínjában), mint tettük mi Cannavaro esetében. A kupából már januárban (idegenben lőtt góllal) kivert minket a Betis, de a különösen óhajtott BL menetelés is ugyanott maradt abba, mint korábban; ezúttal az évtized leggyengébb Bayern Münchene ütött el minket a továbbjutástól (Rémlik valakinek Van Bommel sokatmondó kézmozdulata? Vagy Roberto Carlos érthetetlen labdakezelési hibája?). A csapat háza táján is állt a balhé, Capello előbb kivágta a keretből korábbi felfedezettjét, Cassanót és kisvártatva Beckhamet is, majd Ronaldót is elpasszolta az AC. Milanhoz. És így érkeztünk el a mára már legendásnak számító idényzáráshoz: Csak együtt sikerülhet – 12 meccs, 12 döntő! Valószínűleg ezt a sorozatot egy szurkolótársnak sem kell bemutatni, gerincből, akarásból, lelkesedésből csillagos ötösre vizsgázott az eddigre összeért (?) Capello-gárda. Vérgőzös őrületnek, marketingmaszlagnak indult, és a végterméke az utóbbi évtized legkatartikusabb bajnoki hajrája lett.

Ki ne emlékezne Carlos last minute villanására, Pipita góljaira? Vagy akár az utolsó meccs zsigerig ható szorongására, aminek végeredményeképp vitrinbe került a 30. bajnoki trófea? Persze meg kell említenünk a Barca totális szétesését is, hisz a bajnoki címünkhöz kellett a katalánok bukdácsolása is.

Azonban Fabiót ez sem menthette meg a kirúgástól, vélhetően az idény folyamán bemutatott értékelhetetlen performansz hatására döntöttek már korábban e mellett a nagyokosok. Itt álljunk is meg egy gondolat erejéig: A vezetés, hangoztatván a „Fehér balett” fontosságát, és látva a Capello-csapat kezdeti halovány támadójátékát, elzavarta azt az edzőt, aki sok év után újra nagybetűs CSAPATTÁ változtatta a sztárallűrökkel terhelt Real Madridot. Tette ezt ráadásul úgy, hogy azokban a percekben, mikor igazán rászolgált a kritikákra a gárda, folyamatosan hangoztatták lojalitásukat az edző felé. Gerinces döntés, valóban, melyet nem más, mint az inkompetenciájáról a későbbiekben is tanújelet adó sportigazgató hozott meg. (A hozzáértők fellelhetnek bizonyos párhuzamokat az ellenszurkeszek mostani puffogásai, és az akkori eset közt…) Fontos azt is megemlíteni, a Galaktikus-korszak bevásárlásainak utolsó két mohikánja, Beckham (aki nem akárhogy verekedte vissza magát a kezdőbe, döntő érdemeket szerezve abban, hogy nem távozott trófea nélkül a Fehér Házból), és Roberto Carlos (méltatlannak tartotta a mindössze 1 éves szerződéshosszabbítást – köszi, Mija!) is távozott a klubtól.

Mijatovic pedig a Real (na meg a Barca és az Atletico) egykori játékosát, Bernd Schustert ültette a csapat élére, majd elkezdtük koppintani a Barcát, tulipánosítottuk a csapatot: galaktikus áron érkezett Robben (37 millió) és Sneijder (27 millió). Az ifjonc Drenthe 14 millióért került hozzánk (azóta a Herculesben van), Pepe 30 misibe fájt, Heinze 8-at ért Calderónnak, Dudeket, Saviolát, valamint Metzeldert pedig ingyen költöztettük Madridba. Az árak még Real léptékkel is horribilisnak tűnhetnek, pláne, ha kis ujjacskáinkon összeszámoljuk, hányan maradtak meg habfehérben…

A 2007-2008-as idény is cudarul indult. 3-6-os összesítéssel kikaptunk a Sevilla ellen a Spanyol Szuperkupában, de az eztán következők hatására igazolva láttuk a vezetők döntését (mi kis buták). Schuster okosan nem változtatott a Capello által létrehozott taktikán, csupán beleillesztette az embereit. Sneijder addigi élete formájában kezdte a szezont (3 meccs, 4 gól), majd Robben (ha porcelántérdeivel éppen nem volt maródi), Pipita, Robinho és Nistelrooy vezérletével kis túlzással tönkrevertük a mezőnyt. A Sevilla ellen ugyan alaposan kisiklott a csapat, jött is Bernd röhejes magyarázata („Katalán bíró? Ez mindent megmagyaráz!”), de a Habfehér Karácsony (0-1 Baptista góljával a Camp Nouban) után immár rekordpontszámmal vezettük a tabellát. Fel is derengett a nagy remény, ilyen teljesítménnyel hol lehet a megállás? Hát hol máshol, a BL-ben! Az eleddig rendre lógó orral hazazavart AS Totti ezúttal alaposan megfricskázott bennünket, bár az első meccsen annyira hadilábon álltunk a szerencsével, mint egy hal a hegymászással, míg otthon Heinze nevét írhattuk fel balfasz címmel noteszünkbe, összességében ez nem javított a szánk ízén. Azonban a bajnoki címhez vezető úton semmi sem állhatta utunkat, és azt is megélhettük, hogy a Nagy Barcelona tisztelgett a bajnok előtt (mennyivel stílusosabb volt ez így, mint Eto’o uszítása…)!

A nyár viszont nem kicsit ülte meg a gyomrunkat. A Marca (talán épp Perez uszítására?) kikezdte az elnököt, mivel állításuk szerint nem teljesítette a megválasztásakor tett ígéreteket két év után sem. Talán ennek is hatására Calderón eszement patkányfogásba kezdett, nem múlt el nap a nélkül, hogy meg ne jelent volna valamelyik fél nyilatkozata: persze, CR ügyben. A vagdalkozás ipari méreteket öltött, hol lelkesen bólogatott a Presi, mondván, minden vágya a portugál fehérbe öltöztetése, majd pár nap múlva már szögesen ellentétes oldalról számolt be az ügyről – e közben pedig a fél futballvilág rajta röhögött. Meg persze Mijatovicon, aki kijelentette, Villa huszadannyit sem ér, mint amit kérnek érte, és a számára nagyobb vadnak számító holland Huntelaart jobbnak tartja a spanyolnál, miközben még az utolsó napon is ostromolta a Valenciát. Mégsem ez, sokkal inkább a CR körüli hercehurca volt a középpontban, rá is ment a komplett holt idény, az edző által éppen nem könyörögve kért csatár és középpályás posztra összesen érkezett Rafael Van der Vaart, és ráadásnak a háttérben zajló susmusba belegőzölt Robinho is (akkori hírek szerint addig ajánlgatta Ramon CR-ért cserébe, hogy beleunt a játékszer szerepbe). A kis brazil kínjában előbb szerelmet vallott a Chelsea-nek, majd kisvártatva aláírt a Cityhez. Két szék közt a földre… Máig arról szólnak az összeesküvés-elméletek, miszerint Calderón már ekkor előszerződést kötött CR leigazolására, méghozzá akkora visszavonási járadékkal, hogy még a frissen megválasztott Perez is inkább előteremtette rá a rekordösszeget.

A felkészülés ilyen körülmények között nem sikerült épp jól, az edző pedig hétről-hétre ostorozta a vezetőséget az elmaradt igazolások miatt. Bár eleinte még jöttek az eredmények, de egyre inkább látszott, mind a keret nem elegendő a nagy tervek megvalósításához, mind a még Capello által kidolgozott taktikai is kifulladóban van, Schuster pedig csak ahhoz elég, hogy előhúzza a nyulat a csapatból. Formahanyatlások, érthetetlen edzői döntések (volt meccs, amit kvázi csere nélkül hoztunk le, noha a csapat játékára a kilátástalan jelző még dicséretesnek számít.) jellemezték a szezont, és egyre inkább látszott, lejtmenetben a szekér. E közben az elnök hol Fergusonnal perlekedett (emlékezetes a „Fergie irigyli a Real Madrid történetét” aranyköpés, valamint a „Messi semmivel nem jobb, mint Robben”), hol a világot járta, és mindenütt képtelenségeket nyilatkozott a maga védelmében („Schuster megkapta az egyik legerősebb keretet, amije valaha volt a Realnak”). Pedja pedig azon munkálkodott, hogy valahonnan előkaparjon pár olyan játékost, akivel betömködhetné a kereten a lyukakat. Sikerült is, de előtte el kellett könyvelnie az általa választott edző végérvényes bukását is: 2008. december 9-én menesztette, miután a jó Bernhard-csapat 4-3-ra kikapott a Sevillától, és a sok sérült miatt (?) azt is találta mondani, nincs semmi esélyük legyőzni a Barcelonát. Senki nem csodálkozott, mikor a Barca ellen már Juande Ramos dirigálta a csapatot, és kapott ki 1-0-ra.

Calderón, és vele Mijatovic még egy ideig húzta a dolgot, de a hamarosan kipattanó szavazó-botrány megpecsételte mindkettejük sorsát. Történt ugyanis, hogy –a szokásosnak mondható- pártolói közgyűlésen (december 7.-én) megengedhetetlen eszközökkel manipulálták a napirendi pontokat, ez által a költségvetés akkori, valamint az előző idényt érintő kérdéseit, valamint a szintén életbevágó Szociális Ellenőrzi Bizottság tagjainak megválasztásával kapcsolatos szavazati eredményeit is. Ahogy utaltam rá korábban, a Marca volt épp a fő uszító, aki kiszivárogtatta, hogy több, pártolói igazolvánnyal nem rendelkező személy is megjelent az eseményen (egynek volt egyébként, csak épp az AtMa sociója a lelkem), és szavazatával erősítette az elnök pozícióját és érdekeit. Ami még pikáns, hogy az ülés folyamán azok mikrofonjait, akik kritikával akarták illetni az aktuális vezetést, nemes egyszerűséggel kikapcsolták. Calderón hol az ártatlanságát hangoztatta, hol Perez keze munkáját vélte felfedezni a helyzet mögött, miközben a sajtó finoman a Real Watergatejének nevezte az ügyet. Mindazonáltal a népharag elsöpörte, és a balhé kirobbanása után nem sokkal, egészen pontosan 2009. január 16.-án sajtótájékoztatón jelentette be lemondását. Helyét Vicente Boluda vette át időlegesen, az ő nevéhez főződik az előrehozott választások meghirdetése. Mijatovic még egy ideig húzta (nevéhez fűződik Huntelaar, Lass és Faubert (!!!) leigazolása), de 2009. május 20-án bejelentették az ő távozását is. Azonban mindez nem volt elég az üdvösséghez, a Barca könnyedén húzta be a bajnoki címet, míg kedvenceinket alaposan beárazták a tizenhatban a liverpooliak…

Jól indult, gyalázatosan végződött – hasonlatosan a Gyilkos első elnökségéhez, a Bohóc is megbukott Real elnökként. A zsinórban két bajnoki győzelem az ekkor már alaposan legyengült spanyol bajnokságban is megsüvegelhető, de az Európai blamák ekkor sem kerülték el a csapatot, az átok továbbra is kifejtette hatását – sőt, még erősödött is. Calderón vezetésével az Elitligában rendre nevetségessé tette magát a csapat. Nevetséges és komolytalan – ezzé vált a Real Madrid az éra végére, a keret széthullott, okkal-ok nélkül folytak el a horribilis pénzek olyan játékosokra, akik vagy mélyen tudásuk alatt teljesítettek, vagy pedig egyszerűen olyan gyengék voltak, hogy a kutyámra hamarabb húznék Real mezt, mint rájuk. Talán nem véletlen, hogy az önjelölt messiásként visszatérő Perez alaposan belecsapott a lecsóba, míg a Barca épp ekkoriban (a Calderón-éra végére) kezdte kiérdemelni a „Valaha volt Legjobb” jelzőt, mostanra pedig egyértelműen túlnőtt a Real Madridon. És talán az sem véletlen, hogy a széthulló, önbizalmát vesztő csapathoz olyan karakán edzőre van szükség ma, mint José Mourinho…