Szombat este óta új erőre kapott a futballt gyászolók siráma, aki tehette, rúgott egyet a Real Madridba, mondván: „Hol vannak a hagyományok?”, „Szégyen, amit a Real leművel!”, és a többi, és a többi.

Alant következő írásunkban igyekszünk rávilágítani az általunk fellelt ok-okozati összefüggésekre, ha már vannak páran olyan futballvakok múltba révedők és/vagy hozzáértetlenek, hogy nem tudnak semmi koherenst kihámozni az elmúlt két összecsapásból azon kívül, mint hogy a Pokol legsötétebb bugyrába kívánják Josét csapatostul.

Lépjünk vissza egy kicsit az utóbbi években, hogy feltárjunk néhány, a mostani meccseket alapvetően befolyásoló összefüggést. Arról már korábban hosszasan regéltünk, hol és mivel lett alaposan elbaszarintva a Real Madrid csapata játékosoktól kezdve a folyamatos edzőcseréken át a szertárossal bezárólag mindennel. Ezzel egy időben megszületett a Barca-mítosz, Messi mitológiai szintű istenítése, a tiki-taka újrafogalmazása, valamint az a közkeletű ostobaság, miszerint csak és kizárólag az a futball, amit a katalánok játszanak (ha ez igaz lenne, a skót vagy olasz bajnokságot be kellene tiltani). Ennek hozadékaként az utóbbi 6 találkozásukkor a Blancók minduntalan lógó orral hagyták el a játékteret, nem egyszer megalázó módon rommá csapva. Kommentek közt sok helyen megtalálható, de a hatás kedvéért mantrázom itt is: ha valaki ezzel a háttérrel azt várta, hogy a Real erőből lenyomja a Barcát, az konkrétan hülye.

Menjünk is gyorsan tovább, és állítsunk fel egy újabb megállapítást: a Real játéka az El Clásicókon nem a saját szégyene, sokkal inkább a Barca dicsérete! A katalánok már készség szinten űzik a labdatartást, a bogyót három módon lehet megszerezni tőlük: a, örökölve b, a hálóból kiszedve, középkezdéshez indulva c, erőszakos letámadással. Mou felvállalta a Camp Nou-ban a nyitott játékot (noha ennyire nyitottan tán még a Del Bosque-féle garnitúra sem mert kimenni ellenük) – meg is lett a foganatja. Barca gála, Special Five, katalán gúnyhullám, lenézés, meg amit akartok. A média hype alulról karistolja a Jóisten trónusát, a birodalmi felsőbbrendűség érzése olyan kézzel foghatóan csapódik le mindenhol, hogy az emberből kibuggyan a rosszullét. Szerencsére a sokat tapasztalt, ezer éve Blaugrana szurkeszek még ezekben a percekben is méltóak voltak önmagukhoz, és klubjukhoz, helyén kezelve a pillanatokat (ezúton is csóközön és kalapemelés a Som Un-nak), a nevükből élő megmondó emberekkel tizenévesekkel viszont nem lehet mit kezdeni.

Csak a szemléltetés végett, azok kedvéért, akik José taktikai repertoárját az antifocival teszi egyenlővé, néhány adat. A Real ebben az idényben pl. a Bajnokok Ligájában 24 gólt szerzett (2,4-es gólátlag), e mellé 3 gólt kaptak (0,3-as átlag) – ez az antifoci jellemzője lenne, miközben olyan ellenfeleken mentünk át, mint a Lyon, a Milan, az Marseille Auxerre, az Ajax, a Tottenham? Másik szemléletes adat az elkövetett szabálytalanságok száma (összesen 124, 12,4-es átlag) és az elszenvedetteké (141, 14,1-es átlag), vagy épp a labdabirtoklás mutatója (62%, ez totálban 1%-al jobb, mint a Barcáé). Vagy vegyük a kaput nem talált (83, 8,3-as átlag), és az azt ténylegesen eltalált lövésekét (82, 8,2-es átlag)… (Forrás itt>>) Ez osztán a deffenzív csapat, nohát! Nyúljunk itt vissza az iménti megállapításunkhoz (dicséret a Barcának), és jelentsük hát ki a háttér ismeretében, és ne vegyük figyelembe az okvetetlenkedőket: vagy megpróbálsz rájátszani a Barca hibáira, vagy szépen halsz meg.

Így érkeztünk el a szombati meccsig, ahol bizony José feladva a madridi elveket, tesztjelleggel egy defenzív, rombolásra és vihargyors kontrákra egyaránt alkalmas csapatot tett ki a Szent Gyepre, ahol aztán voltak percek, mikor véresre dörgölte a háló a seggünket – de több tanulság is kiszűrhető volt. Egyrészt a labdabirtoklás százalékos hányadosa csak egy matektanárnak lehet érdekes, a játék szempontjából lufi. Másrészt a lezárt területeket, bebetonozott folyosókat látva a katalánok értetlenkedve passzolgattak, nyomogattak (természetesen, ahogy a katalán hozzászólásokból megtudhattuk, csupán 40%-on pörögve, lazsálva), a megújulás legapróbb reménye nélkül. Fura, de tényleg Albiol ordító ostobasága kellett hozzá, hogy a „papírforma” megelevenedjen, és „végre helyre álljon a világ rendje”. Hogy miért nem zárta rövidre a további kérdéseket a Barca, jó kérdés, de tanulság: a sebzett oroszlán kétszeres erővel küzd! Továbbá a döntő többség által szimplán vadbaromnak titulált Pepe hibátlanul játszott „előretolt söprűben”, nagyon kellett a melója a pontszerzéshez. Ennek és a katalán töketlenkedésnek hála jött is az egyenlítés, és a „Mentally Strong” át is lett mentve a Mestallába.

A kupadöntőn annyit változott a képlet, hogy Benzin (kiszolgálás hiányában, hisz ehhez be kellett volna áldozni egy embert a vkp-szerepkörből) kikerült, és a szombati meccsen csereként nagy zsugákat osztó Özil került ki Cé helyére. Merthogy CR átment csatárba, vagy nevezzük inkább valami egész pályát felölelő támadónak, akinek lehetőséget adhatnak gyorsasága révén a hosszú indítások, elégedettséggel eltöltve az ezt ezer éve szorgalmazókat. Bár nem vagyunk meglepve, hogy lett ebből helyzete, tartjuk magunkat ahhoz, hogy nem ez az Ő igazi szerepköre, az első félidőben kihagyott ziccerei a kupába kerülhettek volna nekünk. Sokkalta több gondolatot érdemel az a kérdéskör, mi történt ebben a félidőben a Barcával. Ha azt mondjuk, halovány volt a mutatott játék, még gyengén fogalmazunk, egy félidő eltelt, és értelmezhető helyzetet nem tudtak felmutatni. E közben CR egymaga eldönthette volna a meccset, sőt, az univerzális pozícióban (magyarul mindenütt feltűnő, nem egyszer középcsatárként birkózó) Pepe fejesénél a teljes UNICEF vezérkar imádkozta lécre a labdát. Indiszponált Barca játékosok, erőszakos Real, tetézve az egészet azzal, hogy mindkét csapat mindent megtett annak érdekében, hogy visszajuttassák a „spanyol színházat” a világ élére. Műesések, folyamatos reklamáció, sunyi odarúgások mindkét fél részéről. Pepe Messi bokájának megtaposása után úszott meg egy lapot, Busquets Xabi Alonso térdét vette kezelésbe hibás természetgyógyászati ismeretekből kiindulva, miszerint a rúgás jót tesz a testrésznek, Villa odarúgott, Arbeloa taposott, Dani Alves sunyult, Ramos dózerolt – büntetlenül. E közben olyan dolgokra adott lapot Undiano Mallenco, amiért egy angol bajnokin tockos járna.

Ezek együtt, valamint a tökéletes védekezésből adódó előnyök vezettek oda, hogy a foci megcsúfolását játszó (haha) Real Madrid sokkal, de sokkal veszélyesebb volt kapura, mint az agyondicsért törpicsekek. Ha nyolc tüdeje lenne a Realnak, esetleg fordulás után is ugyanazt láthattuk volna, bár ide a rozsdás bökőt, hogy José szánt szándékkal vetetett vissza. Látta ő, hogy kell egy kis levegő, más kérdés, hogy a kómából felocsúdó Barcának ennyi éppen elég volt, hogy azonnal átvegye a játék irányítását. Bő fél órán át csak az imádság San Iker tartotta a lelket a fiúkban, hozva azt a teljesítményt, amivel kiérdemelte a „Worldclass” jelzőt. Bár ez is furcsa megállapítás, mikor leginkább állt a zászló a katalánoknak, akkor követték el a legnagyobb hibákat: rosszul átvett labdák, apró elcsúszások, túl hosszú, vagy túl rövid indítások: látszott, elfáradnak ők is. Márpedig hiába a lendület, ha valaki a seggén keresztül veszi már a levegőt! A hosszabbítás nem is tett jót a gránátvörös-kékeknek, a „pihentetett” Mariska első igazán jó megindulásánál még elég volt Pinto bravúrja, de a 103. percben Alvest labdával is megverte, CR meg egy egész meccses hajtás után is sprintben zúgott keresztül a pályán, és várta a tökéletes beadást. A vezető találat után is látszott, a Barcának nincs taktikai repertoárja, nincs alternatíva a cserékre, vagy megoldják izomból, vagy jön a szopóág. Bár ezt a játékot látva (főleg a katalán szimpatizánsok) antifocit emlegetnek, elfelejtik ugyanakkor, hogy mind akciók, mind gólhelyzetek számában partiban volt a két csapat. Ezt hogy lehet összehozni csak védekezve?

A Barca blogon olvastam egy véleményt: „Okos ember más hibájából tanul, José a sajátjából, mi abból se.” Most van egy hét, hogy Pep kitaláljon valamit. Az már látszik, hogy egy meccsen fogható a Barca egy tökéletesen alkalmazott taktikával, és vélhetően a BL elődöntőktől sem várhatunk más leosztást. A Real felvállalja a kiosztott „kiscsapat” szerepet, melynek oka épp abban kereshető, hogy a keret legyen bármennyire is bő, nem rendelkezünk olyan védekező szellemű középpályással, aki egymaga tehermentesíthetné a védelmet, és lerohanhatná a Barcát, így azt kell tenni, amit a józan ész parancsol. Ha kell, rombolni, ha kell, támadni. A lényeg, hogy ne higgyük el, hogy az ellenfél verhetetlen, és épp ebben van nagy szerepe az utóbbi két mérkőzés. José pedig okos, hisz felesleges lenne önként belerohanni a késbe. Tudja ő mint mindenki, a Barca jelenleg összeszokottabb garnitúra, több időnek kell eltelnie, hogy lefocizhassuk őket.

Addig is, ha kell, élve a ránk aggatott jelzővel, előre. Meghalt a futball, éljen a futball!