Ha a 69, mint szám felmerül, az egyszeri halandó nem tud másra gondolni, mint arra. Mást jelent azonban ez egy Madridistának, hisz Señor Real Madrid, Don Santiago Bernabéu Yeste épp ennyit szentelt életéből legfőbb szerelmének, a Real Madridnak. Hajtás után a két részes olvasmány második fejezetében az Európai csúcsokat követő évektől mutatjuk be tevékenységét haláláig.

A glasgow-i BEK győzelem után senki nem gondolta volna, hogy Európa egyik (ha a BEK-et nézzük, A) legeredményesebb gárdája hosszú évekig szopóágra kerül, azonban pontosan ez történt – legalábbis ami a kontinentális kupákat illeti. Ám e sajnálatos események előtt még elnyerte a Bernabéu-gárda az első ízben kiírt Világkupát a Peñarol ellen – nem mellesleg Puskás itt is mesterhármast szerzett, csak hogy egy kicsit „hazabeszéljek”! Ám lassan, de biztosan kezdett meglátszani a kor a játékosokon, hisz ne feledjük, a csapat legjei bőven átlépték már a harmadik x-et, épp ezért átalakításra volt, illetve lett volna szükség a gárda háza táján. Érezte ezt Bernabéu is, többek között épp ezért kötött előszerződést a még tizenéves Pelével – ám a transzfer végül nem jött össze, többek között azért sem, meg a Puskás-Di Stéfano-Gento triász még évekig termelte a gólokat habfehérben. Ám ez a BEK-ben már nem volt elegendő…

Ne felejtsük megemlíteni a Európai győzelmek árnyékában, hogy a hazai porondon a Barca még ezekben az években is méltó ellenfélnek bizonyult, sőt, a Kocsissal felálló katalánok meglepően sok alkalommal alaposan megszorongatták, sőt, nem egyszer dobogó alsóbb fokára kényszerítették a Real Madridot (A Barca bajnok volt 1952-ben, ’53-ban, ’59-ben és ’60-ban is). Sőt, hogy nem jöhetett össze a sorozatban hatodik döntő, szintén a legnagyobb hazai rivális a felelős – a katalánok már a nyolcaddöntőben útját állta a habfehéreknek, és jutott tovább 4-3-as összesítéssel. Puskás sokáig emlegette az idegenbeli visszavágót, ahol három gólt érvénytelenítettek a Madridiaktól

Bernabéu azonban nem adta olcsón a Real Madrid bőrét, és lassan, de biztosan a hazai porondra helyeződött át a hangsúly, a mellett, hogy folyamatosan igyekezett megfelelő erősítésekkel ellátni a csapatot. Egy egészen elképesztő számadat: a Real Madrid 1957 és ’64 között egyetlen egy meccset sem veszített el hazai pályán – és ez bajnoki aranyakban mutatkozott meg. A gárdát ’61-től a klub korábbi játékosa, Miguel Muñoz irányította, kinevezése Bernabéu egyik legnagyobb húzásaként aposztrofálható – kilencszeres bajnok, háromszoros kupagyőztes edzőről beszélünk! Ő volt az első, aki mind játékosként, mind edzőként elnyerte a legrangosabb Európai klubtrófeát, ráadásnak kétszer, hisz a Heyselben a Partizan Beograd ellen is ő dirigálta a csapatot. Egy interjúban elmondta, ennek a győzelemnek örült tán a legjobban, a legfájóbb momentum pedig az 1962-es BEK finálé volt, épp Puskás miatt, aki majdhogynem egymaga nyerte meg újra a trófeát a csapatnak, ám végül elbukott Eusébio Benficája ellen – pedig Öcsi bácsi itt is mesterhármast szerzett! Bírálói azonban főleg az Inter ellen elveszített döntőn nyújtott tanácstalanságát hozták fel ellene, de itt jegyeznénk meg: soha senki nem irányította a már Bernabéu idejében is felettébb ingatag padú Real Madridot 14 évig.

Bernabéu az eseményeket figyelve (kisebb meglepetésre) szemléletváltozáson esett keresztül, ámbátor az idegenlégiósok korlátozásai is alaposan közrejátszottak abban, hogy fokozatosan a hazai nevelésű játékosok kerültek előtérbe. Ami korábban működött nagyban, az ment kisebb léptékkel is: Bernabéu játékos megfigyelői által idejekorán értesült a hazai tehetségekről, valamint nagy hangsúlyt kezdett fektetni az utánpótlás nevelésbe – hasonlatként gondoljuk el, olyan, mintha Perez Zidane-ok és Ronaldók után szinte csak a Castillában, valamint a spanyol középcsapatok neveléseiben bízna! A korábban emlegetett idegenlégiósokat sújtó korlátozások azonban nem csak azzal a negatívummal jártak, hogy a gárda némileg visszaesett a „megszokottakhoz” képest, de azt is, hogy olyan gyöngyszemek kerültek elő a Real akadémiájáról, mint Camacho, Del Bosque, Gallego, vagy később az egyre inkább javuló nevelőbázisnak hála Butrageno, Chendo, Michel vagy Manuel Sanchís! Talán nehezen hihető a mai viszonyok ismeretében, de akkoriban a Castilla igazi „sztárgyár” volt, és a Bernabéu-féle játékos megfigyelő rendszerhez hasonlót csak némi jóindulattal lehetne megnevezni – kicsivel odébb, Katalóniában.

A hazai neveltek mellett természetesen még mindig csordogáltak neves külföldiek a klubhoz, Don Santiago ha lehetősége volt rá, továbbra is „fényes” csillagokkal erősítette gárdáját. Mivel ő maga nem csupán az Elnöki teendőket látta el, hanem (persze minduntalan kikérve az aktuális edző véleményét is – ezt Pereznek még el kell sajátítania…) mintegy az angol fociban fellelhető menedzseri szerepkört is magára vállalt. Munkabírása, szervezési tehetsége valamint jogi képzettsége (még aktív focista korában végezte el a jogot kitűnő eredménnyel) segítségével több lehetetlen helyzetből is kiutat talált részre – épp e tudomány volt segítségére akkor, mikor a L’Equipe és a France Football szárnysegédjeként megküzdött a BEK-et ellenző UEFA-val is, mely történetnek a vége az lett, hogy hivatalos UEFA tornává vált a sorozat. Sokatmondó, nemde? Hasonlóképp több mozdíthatatlannak tartott játékost is megszerzett a következő években is – főleg a klubok belső viszonyai, és nem mellesleg a joghézagok kiváló ismerete miatt is.

A ’60-as évek azonban nem csak a hazai sikerszériáról, de a nemzetközi kupákban való elbukásról is szóltak. Munoz gárdája otthon alig talált legyőzőre (Bajnoki címek az évtizedben: 1960–61, 1961–62, 1962–63, 1963–64, 1964–65, 1966–67, 1967–68, 1968–69), de Európában – főleg az „orrnehéz” csapatösszeállítás okán, mely szintén ismerős lehet valahonnan – nem tudott híréhez hűen teljesíteni a Királyi egylet.  Persze ekkor is találhatunk legendás meccseket bőven, mint például a Vörös Ördögök elleni BEK elődöntőt 1968-ban: egy gólos vereség idegenben, majd 3-3 otthon úgy, hogy a 71. percben még 3-1 volt a madridiaknak.

Vagy épp a KEK 70-71-es kiírásában a kor másik angol sztárcsapata, a Charlie Cooke vezényelte Chelsea ellenit, melyen megismételt meccsen jött a vereség. Az első meccsen ráadás gyanánt három olyan helyzetet is elpuskáztak a habfehérek, ami győzelmet is érhetett volna: egyszer Peter Bonetti hárított bravúrral, majd kétszer David Webb vágta ki a bogyót a gólvonalról…

A ’70-es években pedig erős megtorpanás jellemezte a csapatot – 1973 csak negyedik, ’74-ben csak nyolcadikként futott be a Királyi egylet – utóbbi helyezésre az ’50-es évek óta nem volt példa! Noha Bernabéu nem akarta engedni, Munoz ’74. január 14.-én lemondott, hisz nem tudta tovább elviselni, hogy a közönség a „Fuera Munoz” skandálással fogadta meccsről meccsre. Hiába, a közönség gyorsan felejt. Az Elnök azonban még ezen utolsó pillanatban is kikérte a véleményét, hogy ki váltsa a padon, Munoz pedig Luis Molownyt jelölte meg ideális „beugróként”. Molowny ugyan csodát nem tett, de a Spanyol Kupában a Barca 4-0-s ledarálása némileg nyugtatta a szurkolókat. A Don persze nem volt rest, ha már a fiaként szeretett edző távozott, igyekezett a lehető legjobb utódról gondoskodni, s ennek szellemében igazolta le a jugoszláv Miljan Miljanicsot.

Miljanics több szempontból is kiváló húzásnak bizonyult, hisz nagy hangsúlyt fektetett az alaposan elkényelmesedett csapat erőnlétének javítására – erőnléti edzőjét, Szrecsko Radisicsot gyűlölték a játékosok, mert annyira meghajtotta őket. Másrészt rendezte az addig szinte semmit nem mutató Günter Netzer helyzetét – sőt, leigazolta mellé a szintén balhés (magát szélsőbalosnak, Maoistának valló) Paul Breitnert, aki nem csak segített végre az asszimilálódásban, de egyben örök barátja is lett a Szőke Óriásnak. Ezen kívül fontosnak tartotta az addig kevésbé divatban lévő rotációt, bő kerettel játszotta végig az idényt, és a 34 bajnoki fordulóból mindössze hét alkalommal küldte ki ugyanazt a kezdőt a pályára. Az edző személye, taktikája, és nem utolsó sorban a vele járó sportszakmai megújulás visszaterelte a győzelmek útjára a Real-t, bajnok lett 1974–75-ben, 1975–76-ban is. Azonban a KEK-ből (épp Miljanics ex-csapata, a Crvena Zvezda ellen) újra kizúgtak, ráadásul kevésbé megemészthető módon: az edző nem akart korábbi csapata ellen „vallani” lelkiismereti okokra hivatkozva, idegenbe pedig el sem ment a csapattal – és ezt sosem emésztette meg a publikum, de Bernabéu sem! Végül nem csak ez okozta távozását, de az eredményei is erősen visszaestek (’77-ben csak kilencedik lett a gárda!), így nem lepődött meg senki, hogy a következő évben már (újra) Luis Molowny irányította a csapatot. Az 1977-78-ik évi bajnoki címet még megélhette Bernabéu, ám ez volt az utolsó sikere a Real Madrid elnökeként.

Egészségi állapota még 1977-ben romlani kezdett: ha lehet hinni a korabeli forrásoknak, Santa Pola-i nyaralása alatt, augusztus 23.-án lett először rosszul, de a munkáját továbbra is teljes erővel látta el. Teljes erővel, még akkor is, mikor orvosai nyugalmat javasoltak neki, ám Bernabéu a közhelyben szereplő „tettek emberének” tökéletes mintapéldánya volt, augusztus 24.-n már klubügyben repülőre ült! Szeptember 8.-án műtötték, de a teljes Real vezérkar, és fél Spanyolország aggódva figyelte állapotát. ’77. november 6-n maga I. Juan Carlos király látta vendégül, hogy a hogyléte felől érdeklődjön – sőt, állítólag parancsba adta, hogy pihenjen, melyet az Elnök mosolyogva bár, de elhárított. Pedig ha mást nem, ezt a parancsot el kellett volna fogadja, hisz egészségi állapota rohamosan romlott, mégis (talán túlságosan is) konokul ragaszkodott egyetlen szerelméhez, a Realhoz, és a feladataihoz. Halála előtt alig egy hónappal (’78 május 8.) a teljes Real Madrid családot (klubtagokat, különböző szakosztályokat – több, mint kétezer főt) látta vendégül egy vacsorán, és sokan szimbolikus búcsúként élték meg ezt az estét.

Május 29.-én a Don állapota válságosra fordult, június elsején pedig kómába esett – állapotát látva az őt kezelő orvosok a kóma beállta után tartott tőle, hogy órákon belül megkezdi utolsó útját, de (ahogy ezt már oly sokszor elmondtuk vele kapcsolatban) nem adta olcsón a bőrét! Egy egész napig még harcolt, és szenvedett, de 1978. június másodikán jobblétre szenderült.

Elnöksége alatt a Real Madrid többször is kvázi a nulláról állt talpra (érkezésekor, majd a Polgárháború után), újszerű megoldásaival, jövőbe látó terveivel nagymértékben hozzájárult nem csak a Real Madrid, de az egyetemes futball alakulásához. Munkabírása, elhivatottsága a legnagyobb fokú tiszteletet érdemli.  Elnöki évei alatt soha senki nem indult e pozícióért ellene, ennél nagyobb dicséret pedig alig akad. Éljen a világ bármely pontján, legyen bármennyire koca-madridista, vagy divatszurkoló (esetleg ellenfél), Bernabéu neve tiszteletet kell, hogy ébresszen mindenkiben.

Gracias, Don Santiago!

Santiago Bernabéu dicsőséglistája:
16 spanyol bajnoki cím
6 BEK
6 spanyol kupa
1 Interkontinentális kupa
2 Latin kupa
2 Pequenas Copas del Mundo
1 Trofeo Ano Santo Compostelano
1 Costa del Sol
1 Conde de Fenosa
1 Ciudad de Palma
1 Aid El Kabir
1 Benito Villamarín
1 Colombino
1 Mohamed V
5 Teresa Herrera
5 Ramón de Carranza
1 Inmortal Gerona
1 Concepción Arenal
1 A Real Madrid 75. születésnapjára rendezett kupa

Kosárlabdában:
19 spanyol bajnoki cím
18 spanyol kupa
6 Európa-kupa
3 Interkontinentális kupa
8 Campeonatos de Castilla
11 Torneos de Navidad

Forrásmunka:

Santiago Bernabéu – Un Presidente para la Historia
Dénes Tamás: Real Madrid, 2002, Aréna Kiadó Budapest
realmadrid.com >>
uefa.com
madridista.hu
www.historialago.com >>