Alig néhány napja a José-jelenséget elemezgető bejegyzésünk sok megválaszolatlan kérdést hozott elő mind a hozzászólókban, mind az íróban. Azt már kitárgyaltuk, miért oly megosztó személyiség a portugál, de sokakban felmerült, igazából mit is ad a Real Madridnak, mint intézménynek, a szurkolóknak, a csapatnak? Egy hosszabbra nyúló párbeszéd folyamán felemlegettek az olvasók válságmenedzsmentet, a győzelem árát, sőt, azt is, hogy Mi Istenigazából komplett hülyék vagyunk, ha nem bólogatunk bőszen az ellentábornak, vagy azoknak, akik szerint nem méltó José viselkedése a Real Madrid történetéhez. Az viszont tény, hogy mi magunk sem kezdünk a farok csóválás természetéről vitázni a kutya ismerete nélkül, így következzenek okok és okozatok, hosszabb terjedelemben.

Ami leginkább megmaradt többünk fejében, az a szinte vádként felhozható állítás, miszerint José “közismert” eredményei csupán a válságmenedzselés státuszát érdemlik ki. Ízlelgessük ezt a szót, mert van benne némi igazság. Persze ahhoz, hogy kivesézzük, valamint a fenti “vádat” átértékeljük, fel is kell sorolni, pontosan meg kell határozni az eredményeket, melyet most két, igen fontos, és központi témában ragadtunk meg. Mielőtt azonban belevágnánk a közepébe, felhívnánk mindenki figyelmét, hogy megelőzendő a kisregény terjedelmet, valamint a krónikus önismétlést, a bejegyzésben több, kapcsolódó hivatkozást találtok korábbi posztokra, melyek nagyobb terjedelemben járnak körül témaköröket, melyek nem feltétlenül válhatnak azonnal világossá.

A vezetőedző dolgába nem szól bele az Elnökség: Első pontban talán azok számára, akik hosszú évek óta követik a Királyi klub helyzetét, történéseit, érthető, miért ezt választottam elemzendő pontnak. Strukturálisan a Real Madrid hosszú időszak óta kvázi a „fejétől bűzlik”, írtunk erről a Perez-éra elemzésekor, Calderón és sleppje kapcsán, de ugyanúgy helytálló Sanz uralkodására nézve – és ne feledjük, egy 1996 óta tartó folyamatról beszélünk! A mindenkori elnök szinte bábként kezelte az egyébként általa választott edzőket, és ha eltekintünk attól a ténytől, hogy már Bernabéu idejében is könnyen kötöttek útilaput a bármilyen szempontból leszerepelő Misterek talpára, az világos, hogy néhány évtizeddel korábban a szakmai munka jelentős része azért – mint ahogy az normális lenne most is- az edzők kezében összpontosult. Persze ami elvárható szinte mindenhol, az valami oknál fogva (Megalománia? Hagyománytisztelet? Don Santiago álmának kergetése?) Madridban eltorzult, és ennek következményeként érthetetlenül ostobán bántak a rendelkezésükre álló bőséges erőforrásokkal.

E ponton tegye fel a kezét (csak nyugodtan, úgysem látom) az, aki jókat röhögött az utóbbi években a Real koncepciótlan, eszement költekezésein, vagy azon, ha végül csúfos kudarcokkal értek véget a nagy melldöngetéssel, hangos szólamokkal kezdődő idények! Nincs ebben semmi kivetnivaló, még a hithű Madridisták tűrőképességét is kikezdte ez az időszak, pláne, hogy olyan elvekre, hiedelmekre hivatkozva történtek, melyekkel egyesek egyenlővé teszik a Real Madridot. Szerencsére Perez tanulékony szörnyeteg, már a második manifesztációjakor úgy tűnt, hogy képes felmérni a csapat valós igényeit, és e szerint igazolni. Fájdalom, a gárdát még az előtt kezdte erősíteni, mielőtt edzőt választott volna, így történhetett meg (a már unásig ismételt) dolog, miszerint Pellének abból kellett főznie, amit az orra alá dugtak. Régebben pedig még cudarabb volt a helyzet: Del Bosque, Quieroz, García Remón, Luxemburgo – mind azt a lehetetlen helyzetet kapták alapvetésül, miszerint az elképzeléseik konkrétan lófaszt sem értek Perez akaratához képest.

Most, hogy idáig eljutottunk a gondolatmenetben, tegyük fel a kérdést: nevezhető-e ez válságmenedzselésnek? Nyilvánvalóan igen, hiszen olyan évtizedes hibákat kell ez által elhárítani, ami lehetővé teszi a kockakövenként való folyamatos építkezést, valamint azt, hogy fenntartható is legyen ez az útirány. Mourinho nem csak megkezdte ezt a munkát, de alig egy év alatt végbe is vitte, és a jelenlegi igazolások is azt bizonyítják, hosszú távú projectbe fogott a vezetés, mely szem előtt tartja a jelen sikerességét is. Így lehetséges az, hogy szinte a névtelenségből (üssünk a szánkra, attól mert valaki nem világsztár, még nem névtelen, ez csupán a túlfűtött galaktikus-lózungokkal dobálózók számára lehet opció) előtörő játékosok válhattak a Realban alapemberré, abban a Realban, aminek a közhiedelem szerint (pontosítsunk: a hagyományok szerint) a csillogásra kell törekedjen. Hogy ez meddig marad így, José (megint csak a plebs száján mozgó!) év végén elrendeltetett távozása esetén fennmaradhat e, egyelőre a jövő ködébe vész. Azonban nem véletlen, hogy sokakkal egyetemben úgy gondolom, a Real Madrid egészére nézve a siker letéteményese lehet, hogy mindez fennmaradjon, hisz elmúltak már azok az idők, amikor pénzen vett sztártömeggel igazán kirívó eredményeket lehet elérni. S még valami a válságmenedzsment szükségességével kapcsolatban: ha egy klub önmagát a legek klubjaként definiálja, ha olyan az attitűdje, mint a Blancóké, egyszerűen megengedhetetlen, hogy hibát hibára halmozzon szakmailag. Márpedig ha a nagy önámításban a Barca elveri csapatunkat minden fronton, mint a kétfenekű dobot, akkor bizony egy büdös szót sem szólhatunk, ha egy, a feladat nagyságához mért elhivatottságú egyént ültetünk “trónra”. Ugyanakkor egy pillanatig sem gondoljuk, hogy például a jó öreg Vicente nem lenne legalább olyan jó szakember, mint a portugál, de a fent ecsetelt problémakörbe alaposan beletört a bicskája. Ellenben José végrehajtotta azt, amit a szurkolók jelentős része (hagyománytisztelet ide vagy oda) évek óta fennen óhajtott. És megkérdezném, kommentben jöhet a válasz: kit tartotok szakmailag elég kompetensnek, tökösnek, akinek a szava, akarata elég lett volna, hogy mindezt végbe is vigye?

Csapategység: Egy másik momentum, mely kölcsönösen összefügg az előző tétellel. Utoljára talán Capello kapott valamilyen szinten szabad kezet az elnöktől, s bár a csapat rögös utat járt be abban az esztendőben, mégis a spanyol bajnokság történetének legkatartikusabb hajráját produkálva vitte győzelemre a mieinket. Nem mellesleg, morálisan mindenképp hatalmas lyukat ütött a Barca hajóján, a rákövetkező idényben (már a Cipésszel a kormányrúdnál) sétagalopp volt behúzni a Ligát, de egy percig se feledjük, szinte teljes egészében az olasz által megálmodott csapat és taktika segítségével. Ez azonban, megfelelően karizmatikus vezető hiányában, kipukkadt, és már a második évben kiütköztek azok a hiányosságok, az űr, amit Don Fabio hagyott maga után. Per se nem ez okozta a csapat csúfos kudarcát, de nagymértékben hozzájárult, miszerint egymásért, a mezért küzdeni elfelejtettek sokan. Visszautalhatunk itt a végeredményként bekövetkező Robinho hisztire, az elnök állandó próbálkozására, hogy CR szoknyája alá nézzen, majd mihamarabb magáévá tegye, a csapaton belüli állandósuló ellentétekre. Nem mellesleg szintén jó példa erre a Galaktikus pofára esés is, amikor ugyanezeket a szimptómákat produkálta a gárda, semmi kohézió a csapatrészek között, csupán az önnön kiválóságukba vetett hit – melynek önigazolásaként elég volt az Aranylabdákra pillantani a vitrinben. Aztán meg fancsali képpel tudomásul venni, hogy szoptunk. Megint. Hogy ezzel kapcsolatban szükséges-e válságot emlegetni? Nem hiszem, hisz egy igazán jó edző, aki képes a csapatához igazítani magát, ugyanakkor a mentalitásával hatni rájuk, alapvetésként szolgáltatja ezt az igényt. Persze nem véletlen, hogy bizonyos pontokon a játékosokból is kifakad a vadállat, ebben meg kell adni, van igaza néhány hozzászólónak, azonban továbbra sem tudjuk kizárólagosan José “érdemeiként” feltüntetni a jelenlegi helyzetet, a vásár most is kettőn áll.

Végezetül hadd emlékezzünk meg néhány mondatban egy másik sarkalatos pontról, melyben véleménykülönbségek akadtak. Ez nem más, mint a híres-hírhedt Úriemberek Klubja attitűd, a Klubok Királya megkülönböztetés, melynek létjogosultsága nem csupán mára, de az elmúlt évtizedekben fokozatosan marketingmaszlaggá alacsonyodott. Rendben is hagynánk néhány úr közlését, miszerint José szégyenfolt a Real történelmének testén, ha bizonyos korábbi események nem tették volna már nevetségessé, értelmezhetetlenné ezt a tételt. Rendkívül sok helyen találkozhatunk szelektív emlékezetű hozzászólókkal, kik magukból kikelten hangoztatják: na, igen, a Del Bosqués Real, Ronaldoval, Zidane-nal, Figoval, Beckhammel, Carlossal, az volt az igazi. Más kérdés, hogy ezek az emberek elfelejtik, hogy épp a nagyság e tünékeny ábrándját követve, honi és nemzetközi szakértők hangos helyeslésétől övezve vált meg a Real Morientestől (aki, ha valakinek rémlik, az egyik legrettegettebb csatár volt Raúl párjaként Európában akkoriban), azért a Ronaldóért cserébe, akit bár Fenoménként tisztelünk, mégis bukottan a mellékajtón távozott, míg a Mór könnyek közt ejtette ki csapatát a BL-ben. Gálánsan kihagyják az egyenletből, hogy az értelmezhetetlen project ellen fellázadó Hierro csapatkapitányként hogyan került kapun kívülre, hogyan csapták el a saját nevelésű Del Bosquét a csapat éléről, csupán azért, hogy a „hagyományoknak” megfeleljenek. Aztán eszünkbe villanhat, milyen álszent okból rúgták ki a friss bajnok Capellót: mi másért, mint hogy kielégítsék a Habfehér Balett lózungját emlegetőket, akik szerint az a végtelen lelkesedés, hit, és küzdeni akarás nem elegendő, amit az olasz magával hozott.

Mindenki ítélje meg maga, a felsoroltakon mennyi mindent vesztett a Madridizmus. Aki akar, vessen meg minket érte, de nem hiszünk már a mesékben, kommentelői gárdánk törzsközönségével egyetemben, és ha ez az ára a közhelyeknek: inkább töröljék ki vele!