Millió indokot lehetne hozni, miért tart ott a Real Madrid ma, ahol, hogy miért lehetségesek 5-0-s El Clásicós pofonok, miért cserélődnek évente az edzők és játékosok, kik a felelősök és miben. Az indokok nem csupán a mában, de a közel-, illetve régmúltban is keresendők. Új sorozatunkban arra vállalkozunk, megmutatjuk, mi tette ilyenné a Blancókat, miért vagyunk általános közellenség, divatutálat tárgya, vélt és valós sérelmek alapján. Az első részben alaposan bele is csapunk a lecsóba, először is a viszonylag közeli múlt problémáival szembesítünk minden okulni vágyót, egészen pontosan a perezi „galaktikusok” fény, – és árnyoldalával.

Figyelem, hosszú olvasmány következik!

Mint minden jó történetnek, ennek is a régmúltban gyökeredznek az okai, de egyelőre nem boncolgatjuk Don Santiago Bérnabeu nagyra törő vágyait, elégedjünk meg egyelőre annyival, hogy a Galaktikus-korszak (avagy a Perez-éra) előzményeibe gyors villámbetekintést adunk, majd belevágunk a közepébe. Mint az ismeretes, a Gyilkos hatalomra jutása előtt Lorenzo Sanz volt a Fehér Ház ura és parancsolója, vele nyert BL-t (kettőt!) a klub, az ő nevéhez kapcsolódik Capello első madridi edzősködése – na, meg a teljes eladósodás, a sorozatos edzőváltás, valamint az egyik legsötétebb nyeretlenségi időszaka is a klubnak. (Később erről is megemlékezünk.)

A Birodalom örökösei

Ilyen körülmények közepette tartották a XXI. század első elnökválasztását, mely tankönyvi példája a  „felettébb mocskolódó hangvételű kampány” fogalmának. A jó öreg Florentino nem volt rest minden lehetőséget megragadni annak érdekében, hogy a bársonyszékben találja magát, persze hozzá kell tenni azt is, a lejáratásban Sanz is bőven kivette a részét – jellemző e időszakra, miszerint a sociók hetente szembesültek olyan tényekkel/állításokkal, melyek gyökeresen változtatták meg addigi álláspontjukat, pro-, és kontra egyaránt.

Először is, Perez kampányának egyik legnagyobb fegyvere a hatalmas adósságállomány volt, melyet Sanz elnöksége alatt felhalmozott (állítólagosan ez közel 250 millió dollárra rúgott ekkoriban, ami még Madridi léptékkel is tetemes baszott nagy összeg, nem meglepő hát, épp a siralmas gazdasági helyzet miatt tartották az eredeti mandátum lejártánál hamarabb a választást), másrészt a mára már történelmivé (és disznófejessé) vált Figo-ígérettel tartotta lázban a tagságot, míg Sanz mellett a begyűjtött kupák számai álltak. Nem meglepő hát, hogy Florentino Pérez ígéretei és mocskolódása meghatotta a sociókat, és hiába a két megnyert BL, vagy a Világkupa, Sanznak le kellett köszönnie a posztjáról, és beiktatták a klub tizennegyedik elnökét.

A történet innentől unalomig ismert lehet mindenki számára. Jött Figo, felélesztve megsokszorozva a csulások Los Culés drukkereinek mérhetetlen gyűlöletét (igazolásának évében bajnoki cím), jött a máig kétes edzőközpont üzlet (erről is lesz a későbbiekben majd szó), majd Zidane leigazolása (BL győzelem érkezésének évében), Ronaldo, Beckham… Valami azonban ezekben az években elveszett. Távozott Redondo, kiebrudalták a Mórt, majd a csapat kapitányát, Hierrót, majd habként a tortán a sikertelen (?) centenárium éve után menesztették a csapatot addig kiválóan vezető Vicente Del Bosquét. És akkor még nem beszéltünk azokról a kényszerű szerkezeti módosításokról, amiket a mindenkori edzőnek az aktuális sztár kötelező beillesztésével végre kellett hajtania. De ne is rohanjunk előre ennyire történetünkben!

Perez köztudottan a klub futballtörténelmi jelentőségű elnökének, a korábban már említett Don Santiago Bernabéu kitaposott nyomvonalát kívánta (újra) meghonosítani a habfehér közegben, melynek tiszteletében ő maga, és az egész családja felnőtt. Ennek hatására vágott bele azon ténykedésnek, hogy a csapatba évente megszerez egy aktuális világsztárt, ily módon (mára jól látható) egészségtelen módon megnövelve az egy négyzetméterre jutó Aranylabdások számát a zongoracipelők kárára. Bár Perez szinte végig úgy hitte, jó nyomon jár, végül rá kellett döbbennie (ahogy a Madridistáknak is), a sárga út nem Smaragdvároshoz vezet, sőt, az út nem is út, csupán valaki végigfosta a retyóig vezető ösvényt. Pedig nem így indult! Perez a kétes edzőközpont-üzlettel egyrészt rögvest eltüntette az adósságállományt, majd a Telefonica-céggel kötött szerződésének köszönhetően bőven maradt a Figo-féle transzfer után is a tárcában. Ezt arra használta fel, hogy a távozók helyét betömködje, nem is akárhogy: a portugál mellé érkezett Conceicao, Makélélé, Solari, Munitis, Celades és Cezar. Ezzel a csapattal ha a BL címvédés nem is jött össze (az egyesület különösen formán kívül volt a Bayern-elleni összecsapások idejében), de a bajnokságot szinte sétagaloppal nyerte meg – ha valaki emlékszik még, akkoriban ez nem ment olyan könnyen, mint mostanában.

Perez pedig megmaradt az „egy év, egy klasszis” sorminta mellett, és világrekordot jelentő összegért leigazolta a Világ (Valaha Volt) Legjobbját, Zidane-t. Ezen a ponton kell megvallanom, ekkor még őszintén hittem a projectje működésében. Ép ésszel magyarázhatónak tűntek az eddigi igazolások, sőt, az a tény, hogy a csapatban együtt szerepel Raul, Zidane, Figo, Roberto Carlos és a Mór, csak mosolyt csalhatott az egyszeri drukker arcára. A hatalmas összeg kifizetődött, a Real Madrid begyűjtötte 9. trófeáját a legrangosabb kupában, és senki nem gondolta volna (én sem), milyen retek korszak veszi ezek után kezdetét. Már érezhető volt ekkoriban is, hogy az „orrnehéz Galaktikusoknak” a védekezés, mint olyan, nem erőssége. Ezért is volt kevéssé érthető, mikor a Gyilkos letett Nesta leigazolásáról (ekkor még látszott némi esély erre), maradt tehát a „lőjünk eggyel többet, mint amennyit kapunk” taktikája. Ennek fényében a VB-n látványosan visszatérő Ronaldóra (A Ronaldóra) vetette ki hálóját Perez, és mikor az átigazolási időszak utolsó perceiben kiderült, a Fenomén Madridba igazol, már lehetett érezni, gond van. Hogy miért?

Mivel lehetett volna magyarázni (a köz szájában mozgó) megalománián kívül azt, hogy Perez mindent alárendelt a brazil megszerzésének, és bár a csapattól távozott Karanka, Ivan Campo és Geremi, addig érkező csak a Rivertől visszarendelt Cambiasso volt? Hogy hagyta kútba esni a megkezdett Roque Junior-Edmílson-Lúció üzleteket? Mindazonáltal nem a 2002-2003-as szezonban jöttek igazán elő a problémák gyökerei -Szuperkupa és Világkupa győzelem, bajnoki cím, BL-elődöntő, Ronnie 31 gól, ebből 25 a ligában… Károgásra kevés indok, nemdebár?

Sötét Erők ébredése

Pedig a bűz már ekkor, vagyis leginkább Del Bosque szerződésének felbontásakor (illetve meg nem hosszabbításakor, a helyére egy kibaszott másodedző érkezett, akiről maximum annyi pozitívum mondható el Perez szemszögéből, hogy könnyen befolyásolható!), a Mór korábbi kiebrudalásakor kezdett gyomorforgató lenni. Mindezt tetézte Makélélé hisztije (persze, hisz Ő is galaktikus fizetést akart), ki hamarost a formálódó Abramovics-féle Chelseahez igazolt. És akkor még nem beszéltünk a többi kiegészítőember elengedéséről: McManaman, Conceicao, Tote, Celades… Persze ekkor már élt a perezi ‘Zidanes y Pavones’ mitológia, annak ellenére, hogy a drága pénzért igazolt játékosok mellé a Castillából olyan nagyságok anyaszomorítók találták magukat az első keretben, mint az említett Pavón mellett Raul Bravo, Mejia vagy épp Minambres… Persze a Real alapvetően sosem arról volt híres, hogy a tarcsiból húzza elő legnagyobb ászait (persze rögvest tudunk erre ellenpéldát hozni), főleg érett nemzetközi sztárokkal töltötték fel a mindenkori keretet. Ez azonban ezúttal kimaradt.

Carlos Quieroz bár Sir Wriglies de Alkesz mellett tanulta a szakmát, a keret elégtelen mélységével nem tudott csodát tenni: bár papíron a kezdő még mindig a világ közvetlen elitjébe tartozott, de megfelelő védekező középpályás hiányában a védelemre fokozottan nagy nyomás nehezedett gyakorlatilag bármilyen csapat ellen (figyelem, egy kieső is úgy szaladt át a súlytalan középső szekciónkon, mint egy hasmenéses Gyalogkakukk!), pláne, hogy olyanok alkották ezt a csapatrészt, mint a frissiben igazolt David Beckham, vagy Guti, aki eredetileg csatárnak készült! Bexnél álljunk meg egy pillanatra! Tipikusan az ő leigazolása jelenti a Perez-féle idiotizmus csúcsát: a keretben már ott volt Figo, aki a jobbszél teljes bejátszására képes volt, így láthatóan nem igazán volt helye. Ennek ellenére bagoért leigazolható volt, reklámarcként pedig kemény milliókat hozott a konyhára, ergo a sportérdek magasról, a marketing mindent vitt – a kupákat is, bele a levesbe.

Nem is csoda, hogy a galaktikus-lufi jókorát durrant, az idény végére nemhogy csak az előny fogyott el, de örülhettünk, ha a BL-selejtezőt jelentő negyedik helyre befutott a csapat. Különösen fájó ez, hisz ha lettek volna megfelelő cserelehetőségek, és nem lettek volna a végtelenségig kifacsarva a sztárok, még meg is lehetett volna a bajnoki cím, hisz csupán az utolsó hónapokban esett össze a csapat. Szintén fontos megjegyezni, hogy a BL kálvária is ebben az idényben kezdődött…

Nem meglepő, hogy ezután kezdetét vette az a sötét korszak, amire korábban utaltam: jöttek-mentek az edzők (Camacho, Mariano García Remón, Luxemburgo, Juan Ramón López Caro…), és a játékosok, de alig valaki tudott önmagához vagy az elvárásokhoz hűen teljesíteni habfehér mezben. Mindezt tetézte, hogy a Barca újra kikelt önmaga árnyékából, és Rijkaard vezetésével rendre felülmúlta kedvenceinket, sőt, előfordult az is, hogy a Bernabeu stadion népe felállva, tapssal köszöntötte a gálaelőadást rendező katalánokat, az élete formájában futballozó Ronaldinhóval és Eto’o-val az élen – mindeközben Ronaldo derekára tett kézzel sétálgatott a kezdőkör tájékán (némi malíciával, a Mórtól ilyet sosem láttunk…). Pedig Perez tonnaszámra lapátolta a milliókat a keretbe. Érkeztek védők (Woodgate, Walter Samuel, Cicinho, Carlos Diogo, Sergio Ramos), középpályások (Gravesen, Pablo Garcia, Baptista, Beckham), és támadók is (Owen, Robinho, Cassano…), de a legtöbben mindenféle elképzelés nélkül, csupán összevásárolva, kilóra, kimerítve ezzel a röhejes szó fogalmát. Perez futballvakságát mi sem jelzi jobban, hogy olyanokat is képes volt habfehérbe öltöztetni, mint Gravesen vagy Diogo…

A súrlódások a játékosokat sem kerülték el, Luxemburgo idejében például odáig fajult, hogy a brazilok és a nem-brazilok gyakorlatilag egy ideig szóba sem álltak egymással, sőt, Luxemburgo számlájára írható a gyengén kezdő, ám lassan, de biztosan belelendülő Samuel elvesztése – az argentin azóta is az Inter oszlopa. A Real Madrid rendre zúgott kifelé a tizenhatban, a Barca pedig folyamatosan maga mögött tartotta kedvenceinket. A minimális stabilitás is hiányzott a csapat háza tájáról, és ez nem is vezethetett máshová, mint Perez dicstelen lemondásához 2006. február 27.-én. A ‘madridizmo’, a Bernabeu-i örökség tehát megbukott, de van még egy igazán lényeges mementója a dolognak: akár működhetett is volna! A közmondásos kutya ott van a mélybe temetve, hogy Perez makacsságában magasról szart a sportszakmai érdekekre, de talán még fontosabb az, ugyanezt tette az edző véleményével is! Pedig Vicente Del Bosque -minden nehézség ellenére- ütőképes csapatokat húzott fel a kapott anyagból, annak ellenére, hogy kérései minduntalan süket fülekre találtak (akkori pletykák szerint benyújtotta igényét a perezi látásmódnak is próbálva megfelelve Vieirára, Nestára, Xabi Alonsóra sőt Lucióra is, ennek ellenére a Gyilkos minduntalan a saját torz elképzelései szerint igazolt). Képzeljük magunk elé az alábbi csapatot: Casillas-R.Carlos-Nesta-Helguera-Salgado-Xabi Alonso-Vieira-Raul-Zidane-Figo-Morientes, egy olyan karmester kezében, mint a Morózus Bajuszos Bölcs. De huss, vessük el az illúziót, maradjunk a száraz tényeknél.

Az elnöki bársonyszékben Perezt Fernando Martín és Luis Gómez-Montejano Arroyo követte, egészen Ramon Calderón kétes szavazásokon elért beiktatásáig.

Az utolsó parancs

…aztán a Gonosz visszatért, egészen pontosan 2009. május 14.-én nyilvánították újra a Blancók elnökévé, kihívó nélkül elnyerve a Calderón által balhék közepette üresen hagyott madridi trónt. A sociók megváltóként üdvözölték, hisz két kurta idény után ismét visszatért a katalán hegemónia a La Ligában, melynek kicsúcsosodása a Bernabeu-beli 2-6 volt.

Perez kész tervekkel érkezett, és rögvest ki is verte a biztosítékot nem csak az antimadridisták, de az átlagos sportkedvelők körei közt is, hiszen a válság kellős közepén mind Cristiano Ronaldoért (94 millió euró), mind Kakáért (65,8 millió) csillagászati összeget fizetett ki – hitelből. És még nem beszéltünk a többiekről! Érkezett még Benzema (35 millió), Xabi Alonso (35,4 millió), Raul Albiol (15 millió) valamint Granero és Arbeola (mindketten 4-4 millió). Találhatunk némi párhuzamot Lorenzo Sanz korábbi esztelen költekezése és e között; mindketten előre menekültek. Volt is honnan és hová, hisz a keret a Realhoz mérten közepes erőkből állt, különösen ha a Guardiola-féle Barcával vetjük össze. Márpedig a Real Madrid számára az igazi erőmérőt a Barcával való összevetés, és az Európai porond jelenti: azonban a „Floren-team” újra ordenáré pofonokba futott bele a tavalyi idényben. Kiesés szokás szerint a tizenhatban a BL-ből, oda-vissza oboa a katalánoktól – és ahogy várható, egy újabb ezüst, mellyel kapcsolatban direkte nem lövöm el az agyonhasznált közhelyet, mit is jelent a Blancók számára…

Pedig a Gyilkos az idény folyamán tanulni látszott hibáiból: kis túlzással bár, de posztra igazolt, kiegyensúlyozta a keretet, és több esetben kiállt választott edzője, Manuel Pellegrini mellett – pedig a két kupabukta után különösen rezgett a léc. Azonban nem ilyen szép az összkép, ha figyelembe vesszük azt a tényt, miszerint az ex-Villarreal trénernek a keret összeállításában körülbelül annyi beleszólása volt, mint nekem, ezáltal fel volt adva a lecke, hisz a ‘sztárocskákat’ (legyenek bár olyan minősíthetetlen formában is, mint Kaká) játszatni kellett, az elképzeléseiből pedig annyit valósíthatott meg önállóan, amennyit a Madridi vezérkar hagyott neki. Persze ez nem mentesíti Pellét sem az alól, miszerint egy év alatt semmilyen játékrendszert nem tudott kitalálni a csapatra, esetlegesség, és egyéni villanások jellemezték a támadásokat, szervezetlenség a védekezést -ez pedig a Katalánok, és Európa élmezőnye ellen fing a szélben. Talán ezáltal védhető is Perez döntése Pellét illetően, és kisebb huzavona után megszerezte a madridi kispadra a (szerintem második) legideálisabb edzőt, José Mourinhót.

A futó idényről egyelőre nem nyilvánítanék túlzottan messzemenő következtetéseket, hisz láttunk már nagy fordulatokat a futball világában, de azt feltétlenül meg kell jegyezni: Mounak megoldást kell találnia több problémára, így például a középpálya stabilitásra (a Barca tönkre passzolta a Camp Nouban), az egyensúlyra támadás és védekezés között, sőt, meg kell találnia a vélhetően hónapokig harcképtelen Pipita helyettesét is… Pereznek pedig marad a türelem, hisz ha Mourinho nem hozza meg az áttörést, ha őt nem hagyja dolgozni évekig, akkor akár helyet is lehet adni egy T-betűs szurkolótárs ellendrukker madrid-gyűlölő abbeli óhajának, miszerint le lehet rombolni a Bernabeut, és behinteni a helyét sóval, mindenki okulására. Még egyszer nem hiszem, hogy esélyt kapna Perez a szopóálarc levételére.